Valid XHTML 1.0 Strict

Színképosztályozás

A ma használatos spektrál-klasszifikációs sémát a Harvard Obszervatóriumban definiálták a XX. század elején. A Henry Draper által a XIX. század utolsó harmadában elkezdett munkát Annie Jump Cannon folytatta, s 1918 és 1924 között definiálta az alaposztályokat. Az eredeti osztályozás az ABC nagybetűit használta, mégpedig sorrendben, de a későbbi munkák nyomán a sorrenden változtatni kellett.

Az osztályozás a csillagok ún. felszíni hőmérsékletére érzékeny vonalak intenzitásain alapul. A legfontosabb vonalak a következők:

Standard színképtípusok (O, B, A, F, G, K és M osztály)

Az alaposztályokat a csökkenő felszíni hőmérséklet sorrendjében az O, B, A, F, G, K és M betűkkel jelöljük. Az O, B és A színképtípusokat gyakran korai, míg a G, K és M színképtípusokat késői színképtípusoknak nevezzük. Az elnevezések abból az időből származnak, amikor még úgy gondolták, hogy a színképtípus szerinti besorolás egyben fejlődési sort is jelent. A színképtípusok fő jellemzőit foglalja össze a következő táblázat.

Színképtípusok jellemzői

Sp.
típus
Felszíni
hőmérséklet
Szín Spektrális jellemzők Példa
O 30000 - kékes-fehér Fényes folytonos színkép kevés abszorpciós vonallal. Az ionizált He és néhány más magasan ionizált elem vonalai dominálják a színképet. A H vonalai gyengék.
B 11000 - 30000 kékes-fehér Semleges He abszorpciós vonalai. B9-ig ezek fokozatosan halványodnak, miközben a H vonalai erősődnek. Rigel, Spica
A 7500 - 11000 fehér A színképet a H erős vonalai uralják, de A9-ig halványulnak. Megjelennek egyes ionizált fémvonalak is (Ca H és K vonala). Sirius, Vega
F 6000 - 7500 fehér
sárgás-fehér
A H vonalainak intenzitása tovább csökken, s erősödik a Ca H és K vonala, de megjelennek más ionizált fémvonalak is. Canopus, Procyon
G 5000 - 6000 sárga A H-vonalak tovább gyengülnek, s itt a legerősebbek a H és a K vonalak. Az osztály vége fele a fémvonalak intenzitása meghaladja a hidrogén vonalainak intenzitását. Nap, Capella
K 3500 - 5000 sárgás-narancs A H vonalai már alig látszanak. Erősek a Ca H és K vonalai, s TiO sávok is megjelennek. Arcturus, Aldebaran
M - 3500 vörös Erős neutrális fémvonalak. A TiO sávok a legerősebbek. Betelgeuse, Antares

Stellar spectra examples | Példák csillagszínképekre

Példák csillagszínképekre.

Alosztályok

A. Cannon mindegyik színképtípuson belül alosztályokat hozott létre és ezeket 0-tól 9-ig számozta. Az F0 és a G0 között "félúton" elhelyezkedő csillag színképtípusa ebben a rendszerben F5. A Napunk spektráltípusa G2.

Luminozitási osztályok

A Harvard-féle osztályozás a csillagok felszíni hőmérsékletén és néhány vonal tulajdonságain alapul. Pontosabb osztályozás megköveteli a csillag ún. luminozitásának figyelembe vételét is. Ezt a besorolást Yerkes- vagy MKK-féle osztályozásnak nevezzük (William Wilson Morgan, Philip C. Keenan, Edith Kellman). Itt olyan vonalakat is figyelembe vesznek, amelyek tulajdonságaiból a csillag felszíni gravitációjára lehet következtetni. Egy óriáscsillag felszíni gravitációs gyorsulása sokkal kisebb, mint egy törpecsillag esetében (g = GM/R2 és az óriások esetében a sugár sokkal nagyobb, mint a törpék esetében). A kisebb gravitációs gyorsulás kisebb sűrűséget és gáznyomást eredményez, ami befolyásolja az adott gázban kialakuló színképvonalak profilját.

A Yerkes-osztályozásban 6 fő luminozitási osztályt definiálnak:

Ia Fényes szuperóriások
Ib Normál szuperóriások
II Fényes óriások
III Óriások
IV Szubóriások
V Törpék (Fősorozati csillagok)
VI Szubtörpék

A Nap színképtípusa a Yerkes-osztályozás figyelembe vételével: G2V

Átlagtól eltérő jellegzetességek

A csillagok színképében előforduló ún. pekuliáris tulajdonságok jellemzésére az osztályozást további kódokkal finomítják:

Kód Jelentés
comp Ún. kompozit spektrum, ami két különböző színkép eredője, jelezve, hogy a csillag fel nem oldott kettős.
e Emissziós vonalak a színképben (általában H-vonalak).
m Igen erős fémvonalak. Általában A színképtípusú csillagok.
n Széles abszorpciós vonalak a gyors forgás következtében.
nn Nagyon széles vonalak.
neb A csillag színképére rárakódik a körülötte lévő köd spektruma.
p A típusú csillagok esetében abnormálisan erős fémvonalak jelenléte.
s Nagyon keskeny ("sharp") vonalak.
sh "Shell" csillag. B és F közötti fősorozati csillagok gázburoktól eredő emissziós vonalakkal.
var Változó színképtípus.
wl Fémszegény csillagok.

Az aszimptotikus óriáság csillagai (R, N és S osztály)

Miután a csillag magjában a hidrogén nagy része héliummá alakult, a hidrogén égése a mag körüli héjban folytatódik. A mag ilyenkor egy degenerált hélium csillagnak tekinthető. Némileg leegyszerűsítve, a héjban keletkező hélium a mag héliumához adódik, egészen addig, míg a magban a nyomás és a hőmérséklet el nem éri a hélium fúziójának beindulásához szükséges értéket. A magban addig folyik a hélium fúziója, amíg a hélium bizonyos százaléka el nem fogy. Ezután a hélium fúziója pedig egy mag körüli héjban folytatódik. Ebben az állapotban a csillagnak egy degenerált szén-oxigén magja van, amelyet egy hélium-égető héj vesz körül, azt pedig egy hidrogén-égető héj övezi. A csillag ekkor a Hertzsprung-Russell diagramon az ún. aszimptotikus óriáságon helyezkedik el.

Pekuliáris csillagok

Valid CSS!